földgömbFöldtan-Teleptani Intézeti Tanszék
Miskolci Egyetemegyetemi címerMűszaki Földtudományi Kar
-----

A Földtan-Teleptani Tanszék története

Dr. Némedi Varga Zoltán okl. geológusmérnök
(a cikk eredeti megjelenésekor tanszékvezető)
Hajdúné Molnár Katalin okl. bányageológus-mérnök
Verebélyi Kálmán okl. geológusmérnök
(Nehézipari Műszaki Egyetem, Miskolc)

(rövidített szöveg)

A teljes cikk megjelent a Bányászati és Kohászati Lapok 112. évfolyamának 8. számában 1979. augusztusában

Az ásványtani és földtani ismeretek oktatásának hőskora (1763-1840)

215 év múlt el azóta, hogy a selmeci Bányatisztképző Iskolán az akadémiává szerveződés első lépéseként az ásványtani-kémiai-kohászati tanszéket megalapították. Az ásványtani és a földtani ismeretek oktatása ezen a tanszéken kezdődött meg, majd más tanszékek is részt vállaltak a földtani tárgyak oktatásából. A XVIII. század második felében a bányászati főiskolákon a bányaművelési és ásvány-földtani tárgyakat rendszerint ugyanaz a tanár oktatta. Selmecbányán a bányaföldtant és a telepismerettant a bányaműveléstani tanszék, míg a geognóziát a matematikai-, fizikai-, mechanikai tanszék oktatói adták elő. A geognózia (földismeret) a leíró földtant jelentette, később, a múlt század első felében a geológiával egyenértékű megjelölése volt a földtudományoknak.

Az ásványtani, geológiai, paleontológiai tanszék (1840-1904)
Az ásvány-földtani tanszék (1904-1923)

A tanszékfejlődés történetének első szakasza 1840-ben az ásványtani-, geológiai-, paleontológiai tanszék létrejöttével lezárult. A tanszék vezetését - Rösler Gusztávot (1840-42) és Niederrist Józsefet (1842-43) követően - az akkor 31 éves Pettkó János (1843-1871) vette át előbb helyettes tanári, majd 1847-től rendes tanári minőségben. A fiatal szakember néhány éves bányagyakorlati múlt és bécsi szakmai ismeretszerzés után kezdte meg munkáját. Műszereket szerzett be a tanításhoz, fejlesztette a könyvtárat és megvetette a később híres ásványgyűjtemény alapjait. Alapító tagként vett részt a Magyarhoni Földtani Társulat létrehozásában, a társulat első kiadványának, a "Munkálatok"-nak első számát (1856) az első titkárral ketten írták. A Földtani Közlöny 1872-ben megjelent első kötetében két Selmec környéki témájú dolgozattal szerepelt. A földtan területén elért eredményeiért az MTA levelező tagjává választotta (1863). Tanársága idején, az 1866-os tantervben a következő tárgyak szerepeltek: ásványtan, krisztallográfia, ásványok elemzése, ásvány-földtani enciklopédia, geognózia és paleontológia.

A tanszék vezetésében a Pettkó Jánost követő Winkler Benő (1871-99) folytatta elődje tanszék- és gyűjteményfejlesztő munkáját. Jelentősebb szakirodalmi munkásságot a kinevezését megelőző időszakban folytatott, amikor is a bécsi, majd a M. Kir. Földtani Intézet munkatársaként végzett földtani térképező munkát. 1870-71-ben a Magyarhoni Földtani Társulat (MFT) főtitkára és a Földtani Közlöny első számának (1870) szerkesztője, az előszó szerzője volt, majd a MFT 1872-ben alakult selmeci fiókegyletének titkárává választották. Kinevezése után a tanítást tartotta legfontosabb feladatának.

Winkler Benő nyugdíjba vonulását követően Böckh Hugót (1900-1914) nevezték ki tanszékvezetőnek rendkívüli tanári minőségben, amelyet a következő évben rendes tanárrá történő előléptetés követett. Az akkor 26 éves fiatal szakember kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy milyen feladatot vállalt el. Azonnal hozzálátott tanszéke továbbfejlesztő átszervezéséhez, további felszerelések beszerzéséhez, az oktatás színvonalának emeléséhez. 1901-ben, amikor a Földtani Közlönyben közzéteszi az első Selmecbánya vidékéről szóló dolgozatát, arról szól, hogy kötelességének érzi továbbvinni azt a munkát, amelyet e vidék földtani megismerésében nagy elődei ráhagytak.

Az oktatás színvonalának emelését célozta az 1903-ban kiadott Általános geológia c. könyve, melyről Kriván P. a következőket írja: "Böckh Általános geológiája a kor modern, világszintű eredményeit hozta: az újból is kiemelve mindig a maradandót, a fejlődést hozót, a gondolkodásra, kutatásra gerjesztőt." A Geológia II. kötete két "könyv"-ben 1907-ben illetve 1909-ben jelent meg. Álljanak itt Bogsch L. elismerő szavai: "Böckh Hugó olyan tudományos kritikával átszűrt és rendkívül világosan fogalmazott óriási ismeretanyagot foglalt egységes keretbe, amely nemcsak a maga korában volt elsőrendű tankönyv a bányamérnökök számára, hanem máig megbízható tudástár mindazoknak, akik a század elején rendelkezésre állott ismeretanyagból meríteni kívánnak." A jelentősen bővült tanszéki feladatok megoldására 1902-ben asszisztensként bevonja a tanszéki munkába Vitális Istvánt, 1911-ben Papp Simont és Pávai Vajna Ferencet. Vitális Istvánt 1912-ben főiskolai tanárrá nevezteti ki, s ezzel a tanári munka megosztása is megtörtént.

Böckh Hugó munkatársaival bekapcsolódott a gyakorlati földtani munkába is. 1910-ben részt vett a kissármási gázmező feltárásában, majd 1913-ban az egbelli kőolajmező kutatásában elért sikerei nyomán a főiskolai tevékenységét fokozatosan csökkentette, majd 1914-ben megvált a főiskolai tanári állástól, s minden erejét a szénhidorgén-kutatásnak szentelte. Tanársága idején végzett tudományos munkájáért választotta az MTA tagjai sorába 1915-ben. A hazai szénhidrogén-kutatás szaktekintélye, a nemzetközi hírű olajgeológus, mint a Földtani Intézet igazgatója hunyt el 1931-ben. Böckh Hugó távozását követően ismét egy tanárra maradt a megnövekedett oktatás. Vitális István (1914-1941) már korábban is, és kinevezését követően is a földtan gyakorlati kérdései felé vonzódott. Első dolgozatai földrajzi tárgyúak voltak. Mint geológust 1902-től tarthatjuk számon Vitális Istvánt. Fontosabb munkái: a Balaton-felvidék bazaltos kőzeteinek vizsgálata; a tihanyi Fehérpart pliocén korú rétegsorának és faunájának leírása, a Balaton-felvidéki kecskekörmök és lelőhelyeik ismertetése; a Rina és Nagy-Balog patak között fekvő terület földtani viszonyairól szóló jelentés, a kapnikbányai fluoritok, a magyarországi magnezit-előfordulások földtan-telepismerettani szempontok szerinti ismertetése, a földgáz- és kőolajkutatással kapcsolatos tanulmányai.

A földtan-telepismerettani tanszék (1923-41)

A Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Főiskola Selmecbányáról Sopronba költözését (1919) követően Vitális István elsősorban az oktatás feltételeinek megteremtésével foglalkozott. A feladatok növekedése a tanszék megosztását követelte meg, s így 1923-tól két tanszék működött, a földtan-telepismerettani tanszék Vitális István, míg az ásvány-földtani tanszék Vendel Miklós vezetésével. Vitális István ekkor a bányamérnök-hallgatók részére őslénytant, történeti földtant és telepismerettant, a vaskohászok részére vasérc-előfordulások tárgyat adott elő. Külön említésre méltók a heti egész- vagy félnapos kötelező földtan telepismerettani kirándulások, amelyeket a két tanszék közösen vezetett.

1927-től jelennek meg ismét Vitális István teleptani és őslénytani munkái: a németegyházi eocén kőszéntelepek felfedezése, a halimbai bauxit és annak hasznosítási kérdése, a recski arany-, ezüst- és rézércesedés vizsgálata, a Salgótarján-egercsehi kőszénmedence földtani viszonyainak áttekintése, az úrkúti mangánérc, a lispei, és bükkszéki földgáz és kőolaj tanulmányozása mellett ebben az időszakban több őslénytani munkát is megjelentet. Fő művét, Magyarország szén-előfordulásai c., 407 oldalas könyvét, volt tanítványainak ajánlva 1939-ben adta ki. A továbbiakban is a kőszénteleptani és kutatásai problémák állnak érdeklődése középpontjában. Akadémiai posztumusz székfoglalóját "Oligocén eocén és paleocén fényes barnaszén felkutatása a Magyar Középhegység dunántúli részében" címmel mutatták be. Vitális István hatalmas életművét a nyomtatott munkái is tükrözik, mint a hazai kőszénkutatás legjelesebb szaktekintélye például csak a mecseki feketekőszén kutatásával kapcsolatban 40 szakvéleményt készített.

A földtan-teleptani tanszék (1941-1959)

Vitális István nyugdíjba vonulását követően 1941-ben Vendel Miklós (1941-1959) vette át a földtan-teleptani tanszék vezetését. Vendel Miklós 36 éves oktatói pályáját az oktató-, nevelő- és a tudományos munka összhangja, a szakmai sokoldalúság jellemzi. A fiatalkori ásvány- és kőzettani vizsgálatai szolgáltatták az alapot a későbbi szintetizáló munkáihoz. Vizsgálataiban mindig a sokirányú megközelítésre és elemzésre törekedett. A mikroszkópos és kémiai adatok együttes értékelése, a vékonycsiszolatos ásvány-meghatározások és az üledékes kőzetfajták szemcseelemzéseinek pontosabbá tételére vonatkozó munkái, az agyagásványok és a bauxit ásványtani összetételének sokoldalú vizsgálatával folytatódtak.

Széles szakirodalmi anyag, hatalmas elméleti tudás és gazdag gyakorlati tapasztalat alapján bocsátotta útjára 1936-ban a Kőzet-, szén- és ércmeghatározó módszerek c. könyvét, melyet jelentősen kibővítve és korszerűsítve, 1959-ben A kőzetmeghatározás módszertana címmel ismét megjelentetett. A gyakorlati földtani oktatás és a tudományos munka szoros kapcsolatát jelzi az a 31 dolgozat, amelyben Sopron környékének földtani kérdéseit tárgyalja. A 40-es években szélesedik ki teleptani munkássága. Különösen ekkor, de még hosszú ideig a genetikai és a geokémiai kérdések álltak munkássága homlokterében. Fontosak a fiatal kárpáti fémtartomány ércesedési viszonyaira vonatkozó megállapításai, a kőzettartományok és a fémtartományok közötti kapcsolat kimutatása, a szűrés elve, a bauxitgenetikai vizsgálatok, az atomok és ionok helyettesíthetősége és a telepképződés összefüggéseinek kimutatása. Számos vízföldtani kérdéssel foglalkozott a karsztvíz elleni védekezéstől, a hévforrások keletkezésére vonatkozó elméleti és gyakorlati munkáin keresztül az ivó- és a termálvízkutatásáig. Nagytektonikai szintézise és az iniciális magmásság témakörének vizsgálata tudós sokoldalúságának bizonyítéka.

Élete utolsó évtizedében Magyarország érc- és nemérc előfordulásainak történeti-irodalmi áttekintésével, kiegészítő ásvány-kőzettani, geokémiai-teleptani vizsgálatával és a prognózis kérdéseivel foglalkozott. Nagy vállalkozását, Magyarország teleptanának megírását már nem tudta befejezni, de kutatási jelentései mindenképpen alapjai lesznek a majdnem megírandó műnek.

Vendel Miklósnak elévülhetetlen érdemei vannak a hazai geológusmérnök-képzés megindításában, a képzés alapjainak lerakásában. A felszabadulás után az egységes bányamérnökképzés helyébe a szakosított oktatás lépett, aminek eredményeként a hallgatók létszáma is megnőtt. Az első évet 1947 jelentette, amikor a bányakutatómérnök hallgatók kezdték el tanulmányaikat. 1951-ben a bányakutató-mérnök elnevezés helyett a geológusmérnök és olajbányász szakok különültek el a földtan-teleptani tanszék és az olajtermelési tanszék irányításával.

Vendel Miklós a geológusmérnök-képzés lényegét abban látta, hogy e szak hallgatói oklevelük megszerzése után rendelkezzenek mindazon képességgel, amelynek birtokában a hasznosítható nyersanyagok kutatási vagy termelési szakaszában - a földtani gondolkodást támaszként felhasználva -mindennapos munkájukat el tudják végezni és egyben a feladatok megoldásához mérnöki tanulmányaikat fel tudják használni. A geológusmérnök-képzés tantervének összeállításánál fő szempontként vette figyelembe az oktatandó anyag követelményeként, hogy a hallgatók alapos ismeretekkel rendelkezzenek a Föld anyagára és folyamataira és az ezekből leszűrhető következtetésekre vonatkozóan, ami lehetővé teszi közreműködésüket mind a nyersanyagkutatás, mind a termelés területén. Ezért a bányamérnök-képzés tantervében kihangsúlyozott szerepet kapott a kőzettani, az őslénytani, az általános földtani és teleptani tudományok oktatása.

A geológusmérnök-képzés beindításával egy időben meg kellett teremteni a megfelelő oktatói együttest is. Az 50-es évek közepére alakult ki a tanszék oktatói gárdája, mely a következő volt: egy egyetemi tanár, két docens, két adjunktus és két tanársegéd. Az 50-es évek közepén a geológusmérnök-hallgatók számára a következő tárgyakat oktatták a tanszék oktatói és meghívott előadói: általános földtan, szerkezeti földtan és térképezés; őslénytan; történeti földtan; Magyarország földtana; geokémia, teleptan, hidrogeológia, talajmechanika, kőzetek technikai vizsgálata, ásványi anyagok technológiája, és a 9. félévben heti 2+8 órában gyakorlati földtani szeminárium, melyen a hallgatók az ásványi nyersanyagok kutatásával készletszámítási módszerekkel és az ásványvagyon-gazdálkodás és -termelés földtani kérdéseivel ismerkedhettek meg.

A tárgyak döntő többségéből jegyzet állt a hallgatók rendelkezésére. Évenként több, rövidebb Sopron környéki, egy az egész országot átfogó hosszabb tanulmányút, a III. és IV. év után 1-1 hónapos üzemi gyakorlat, valamint a diplomaterv készítésére szolgáló zárógyakorlat biztosította a gyakorlati képzést és a kapcsolatot az üzemi munkával.

Az 1953 és 1960 között végzett geológusmérnökök a geológus munkakörök majdnem minden területén megtalálhatók. Erre az időszakra esik a bányaüzemeknél mind a kutatási, mind a termelési földtani szolgálatok teljes kiépítése, s így érthetően a végzettek többsége bányaüzemekhez került. Példaként említhető, hogy az 1956-ban végzett 15 geológusmérnök közül tízen a Mecseki Ércbányászati Vállalat jogelődjénél helyezkedtek el. Az ötvenes években fellendült ásványinyersanyag-kutatásban és -termelésben jól kiegészítették egymást a tudományegyetemen végzett geológusok és az egyetemünkről kikerült geológusmérnökök.

Vendel Miklós életét az oktatásnak és a tudományos kutatásnak szentelte. Oktatói-tudósi munkásságát számos hazai és külföldi elismerés fémjelzi. A Magyar Tudományos Akadémia tagja (1943), Kossuth-díjas (1951), számos más tudományos és állami kitüntetés tulajdonosa, a Nehézipari Műszaki Egyetem díszdoktora (1976), Sopron város díszpolgára (posztumusz 1977). 1959. december 31-ével megválik a tanszéktől, miután a tanszék Miskolcra költözik, ő pedig Sopronban marad. 1960-tól 1972-ig, nyugdíjba vonulásáig, mint a Bányászati Kutató Intézet petrográfiai osztályának vezetője folytatta tudományos munkáját. Volt tanszékével továbbra is kapcsolatban állt egyrészt a közös soproni térképezési munka keretében, másrészt az államvizsga-bizottság tagjaként.

A földtan-teleptani tanszék Miskolcon (1959- )

Az 1959 óta elmúlt közel két évtized a tanszék életének minden tekintetben legmozgalmasabb időszaka volt.

A tanszék önálló területe az átköltözést követően nullára zsugorodott. A gyűjtemények az egyetem folyosóira kerültek, az oktatókat és a laboratóriumi felszereléseket az ásvány-kőzettani tanszék területén helyezték el.

1963-ban az A/4-es épületben kapott helyet a tanszék, melynek alapterülete a gyűjtemények nélkül 530 m2 volt. Az oktatói szobák (118 m2), az adminisztráció (24 m2) és a könyvtár (47 m2) mellett a többi helyiség laboratórium és műhely. A tanszéknek nem volt külön oktatóhelyisége, ahol a demonstrációs eszközök (térképek, rajzok, táblák, makettek stb.) és a kőzetminták bemutatása megoldható lett volna. Az átköltözés után a tanszékvezetés teendőit a következők látták el: Pojják Tibor (1959-1962), Benkő Ferenc (1962-1968), Földvári Aladár (1968-1971), Richter Richárd (1971-1978), Némedi Varga Zoltán (1978-tól).

A tanszék főállású oktatóinak száma 1959-ben 3 fő, 1962-ben 4 fő, 1968-ban 7 fő volt, 1971-től a tanszékközi átcsoportosítás után a főállású oktatók száma 10 fő, a másodállásúaké 2 fő volt. 1978-ban a tanszék oktatói közül egy a műszaki tudományok doktora, három a földtudományok kandidátusa. A tanszék főállású oktatói közül heten egyetemünkön kapták diplomájukat, nyolcan pedig hosszabb ipari kutatási gyakorlattal rendelkeztek.

A Miskolcra költözést követően nemcsak a tanszék vezetésében, hanem a geológusmérnök-képzés koncepciójában is többször történt változás. Az első változás részben szűkítette a munkavállalási lehetőségeket, legalábbis nevében: bányageológusmérnök. Az 1963. szeptember 1-től érvényes reform-tantervben a tanszék a bányageológiai szak részére a következő tárgyakat oktatta: földtan, teleptan, áramlástan, mérnökföldtan és nyersanyagkutatás. Fakultatív tárgyak voltak: kőszénföldtan, üledékföldtan, szénkőzettan, műszeres anyagvizsgálat, vízbányászat, kőolajföldtan, ércföldtan és nemércek földtana. Államvizsgatárgyak: teleptan, geofizika, nyersanyagkutatás, mérnökföldtan. Igen jelentős volt az üzemi gyakorlat időtartama.

A Nehézipari Műszaki Egyetem (NME) 1964. évi felvételi tájékoztatója a következőket írja a bányageológiai szakon végzett mérnökökről: "képesek ellátni a bányaüzemek bányageológiai szolgálatát, megoldani az ott felmerülő földtani feladatokat. Emellett a bányageológus-mérnökök tervezik, irányítják, végzik az üzemek fejlesztését célzó mindennemű ásványinyersanyag-kutatást (térképezés, szelvényezés, mintavétel, készletszámítás)". A gyakorlati élet ennél sokkal szélesebb területén találhatók a 60-as években végzett bányageológus-mérnökök. Többen geofizikusi munkakörben helyezkedtek el.

Az 1968. január 1-től érvényes tantervben a bányageológiai szak korábbi tárgyai alig változtak. Ismét külön tárgyként szerepelt az őslénytan, s növekedett az órák, ill. a vizsgák száma. A bányageológiai szakon 1968-tól szünetelt a képzés, ezzel egyidőben a gyakorlati kívánalmaknak megfelelően a geológusmérnöki ágazaton indult meg az oktatás. Tanszékünk a következő tárgyakat oktatta: őslénytan, földtan, áramlástan, műszaki földtan, teleptan, hidrogeológiai mérnöki építéstan és vízbányászat-vízvédelem.

Az államvizsgatárgyak a következők voltak: geofizika, műszaki földtan, hidrogeológia, vízbányászat-vízvédelem. Mindezek mellett jelentős részt vállalt a tanszék az ekkor induló geofizikai ágazat, ill. a bányaművelői-, és az olajbányászati szak földtani vonatkozású képzésében.

1971-ben tanszékközi átszervezés következtében a tanszék oktatási profilja tovább szélesedett, s így újabb tárgyakkal vett részt az oktatásban. 1972-ben az NME és az OVH (Országos Vízügyi Hivatal) között speciális igényeinek megfelelően összeállított tanterv szerint hidrogeológus-mérnök szakirányon indult meg a képzés.

1973-ban megváltozott a szak elnevezés, műszaki földtudományi szak lett, a következő négy ágazattal: bányászati geológiai-, hidrogeológiai-, mérnökgeológiai- és geofizikai ágazat.

A tanszék oktatási feladata kettős volt: egyrészt az alapozó szaktárgyak (geológia, általános földtan) oktatásával a Bányamérnöki Kar minden szakának képzésében részt vesz, másrészt - mint a műszaki földtudományi szak három ágazatának szakvezető tanszéke - felelős az itt folyó tanulmányi munkáért. Az 1975. szeptember 1-től érvényes tanterv szerint az oktatott tárgyak a különböző ágazatok hallgatói részére a következők voltak:

A hallgatók évközi szakmai tanulmányútja félévenként 2-4 nap, az I. év után 4 hét fizikai munka üzemeknél, a III. év után 4 hét szakmai gyakorlat, ennek keretében 16 fő részére külföldi (csere) termelési gyakorlat, a IV. év után 4 hetes szaktárgyi gyakorlat, ill. 2 hét zárógyakorlat a 10. félév elején.

Az OVH megkeresésére tanszékünk 2 éves hidrogeológus szakmérnöki képzést indított 1972 szeptemberében a műszaki egyetemeken végzett és hidrogeológus munkakörben dolgozó szakemberek számára, ahol a következő tárgyak oktatása folyt: geomorfológia, aero-fotogeológia, üregképzés, áramlástan, hidrogeológia-geohidrológia-vízkutatás, vízbeszerzés-vízvédelem, Magyarország hidrogeológiája, vízbeszerző művek kivitelezése, vízműtelepek tervezése, vízbeszerző-vízvédelmi művek üzeme, vízgazdálkodási jog, kereskedelmi ismeretek. Az államvizsga tárgyai: hidrogeológia-vízkutatás, vízbeszerző-vízvédelmi művek tervezése, ill. vízbeszerző-vízvédelmi művek kivitelezése voltak.

A szakmai képzés mellett a szakmérnöki oktatás hallgatói kétszer 6 hetes intenzív nyelvtanfolyamokon vettek részt. A szakmérnöki képzés még egy évfolyammal megismétlődött, ezen - különbözeti vizsga letétele után - a tudományegyetemen végzettek is részt vettek. A szakmérnöki oklevelet szerzettek többségének angol vagy francia nyelvterületen nyílt lehetősége munkavállalásra.

A tanszék az elmúlt évek alatt a tankönyv-, ill. a jegyzet-igényt teljes mértékben kielégíteni nem tudta. 1967-ben jelent meg a Tankönyvkiadónál Kovács Lajos: Magyarország regionális földtana c. 250 oldalas tankönyve, majd 1970-ben Benkő Ferenc szerkesztésében az Ásványkutatás és bányaföldtan c. 451 oldal terjedelmű szakkönyv, sajnos ma már egyik sem kapható. Juhász József: Hidrogeológia (767 oldal) c. könyve sokat enyhít a jegyzethiányon. Jelenleg 6 jegyzet áll a hallgatók rendelkezésére, s további 8 jegyzet megírása folyamatban van. Tanszéki segédletként több tanulmányúti útmutató megjelentetését tervezzük.

A tanszék szakmai vezetésével 1953 és 1959 között 67 geológusmérnök, 1960 és 1967 között 108 bányageológus-mérnök, 1968 és 1977 között 102 geológusmérnök, 1978-ban pedig 13 hidrogeológus és 7 mérnökgeológus végzett, illetve szerzett oklevelet. Tanszékünk a lehetőségekhez igazodó követelményeknek megfelelően szoros kapcsolatot tartott fenn a Freibergi Bányászati Akadémia, a Moszkvai Petrolkémiai és Gázipari Egyetem, a Kassai Műszaki Egyetem és a Tuzlai Egyetem Bányászati és Geológiai Karának földtani tanszékeivel. Ezek a kapcsolataink kiterjednek viszonossági alapon az oktatók tanulmányútjaira ill. a hallgatók rendszeres vagy esetenkénti cserealapon szervezett termelési gyakorlataira.

kalapács